„Amikor mosolyogsz, az egész világ veled mosolyog.”
Szociális lényekként érzelmeinket kapcsolatainkon keresztül éljük meg. Életünk során folyamatosan kommunikálunk, verbálisan és non-verbálisan is. A korai tásas helyzetekben megélt tapasztalatok formálnak, hangolnak minket arra, hogy egy későbbi helyzetben hogyan viselkedünk. Gyermekként a másokhoz való kapcsolódás képessége társas interakcióink során fejlődik.
Ez a kommunikációs folyamat már azelőtt elindul, hogy megszületnénk. Édesanyánk hasában érzékeljük a hangokat, a mozgást. Mikor megszületünk pedig már olyan érzékelő és viselkedéses képességekkel születünk, amik segítik, hogy környezetünket észleljük és arra válaszoljunk. Folyamatosan tapintunk, érzékeljük a hőt, a különböző testhelyzeteket, később jelentést tulajdonítunk a hanglejtésnek, a különböző gesztusoknak, felismerjük a különböző érzelmi megnyilvánulásokat. Érzelmi rendszerünk ebben a kommunikációban alakul, például az empátia, osztozkodás, segítségnyújtás és együttműködés is ezen korai találkozásokból származó tapasztalataink alapján alakulnak ki.
Te emlékszel, hogy gyermekkorodban hogyan kapcsolódtak hozzád az emberek?
Hogyan beszéltek veled a családtagok, ki volt az, aki gyakran megölelt?
Hogyan kapcsolódsz másokhoz, hogyan szoktad kifejezni magad?
Tested apró rezdülései érzelmeidről adhatnak jelzéseket.
Ezek a non-verbális jelzések sokkal nagyobb részét teszik ki a kommunikáció folyamatának, mint azt talán elsőre gondolnánk. Hétköznapi kommunikációnk során az információk 65%-át a non-verbális jelzések feldolgozásával fogadjuk be. Ezek megbízhatóan jelzik a másik ember felé mindazt, amit valójában érzünk. A kommunikáció során az összes befogadott információ alapján mi is kialakítunk magunkban válaszokat. Ezek az esetek többségében tudatos befolyásunk nélkül zajlanak. A folyamatban az 1992-ben felfedezett tükörneuronnak elnevezett idegsejtek játszanak szerepet, amelyek a társas működésben segítik az embert. Ezek olyan idegsejtek, amelyek cselekvési terveket kódolnak, tehát akkor működnek, amikor valamilyen cselekvést végrehajtunk, például kinyúlunk egy mogyoróért az asztalon. Szenzációs megfigyelésnek bizonyult az, hogy ezek a sejtek nem csak akkor lépnek működésbe, amikor mi magunk elindítunk egy cselekvést, hanem akkor is, amikor látjuk azt végbemenni. Tehát amikor valaki más nyúl az asztalon egy mogyorószemért, az bennünk is aktiválja ezeknek az idegsejtneknek a működését.
Ezt a folyamatot Joachim Bauer neurológiai együttrezgésnek, Daniel Goleman pedig szinkronicitásnak nevezi. Ismerős lehet sokunk számára a jelenség, amikor közeli barátok vagy párok egy beszélgetés során szinte egyszerre lélegeznek, nevetnek; egy külső szemlélő egyfajta táncot figyelhet meg rajtuk. Együttlétük az egymásra irányított figyelemmel jön létre. Minél inkább egymásra hangolódnak a felek, annál pozitívabban élik meg ezt a kapcsolódást. És van az a bizonyos „kínos csend” is, amikor ez az összhang megakad, amely áthidalható, ha testileg egymásra hangolódnak az érintettek. Ha hasonló mozdulatokat tesznek, tükrözik egymás mozgását, így gördülékenyebbé téve a kapcsolódást.
Írta: Szőke Janka
Szerkesztés: Szamosi Judit
Felhasznált irodalom:
Bauer, J. (2006). Miért érzem azt, amit te? Ösztönös kommunikáció és a tükörneuronok titka. Budapest: Ursus Libris Kiadó.
Chapman, G. (2011). Egymásra hangolva. Öt szeretetnyelv a házasságban. Budapest: Harmat Kiadó.
Cole, M., & Cole, S.R. (2006). Fejlődéslélektan. Budapest: Osiris Kiadó.
Pease, A., & Pease, B. (2013). A testbeszéd enciklopédiája. Budapest: Park Kiadó.
Fotográfus: Gál Lívia